Tóth Árpád - Este a kilátón

Tóth Árpád

Este a kilátón

Ó-Tátrafüred

Este kedvesek nékem a hegyek,
A Kilátó padjáig felmegyek,
És nézem a csillagok álmatag
Fényében, mily szelíden állanak.

A csillagos ég vállukon forog,
S ők, jégbundásan, vén, bús pásztorok,
Őrzik a nagy csendet az ég alatt,
S kő-arcukon ezer holt ránc szalad.

Lenn a Grand villanyéje ég vigan,
Betegszobákban szökken a higany -
Itt a nagytőgyü, fehér fellegek
Halkan suhannak, s békét ellenek.

Lehajtom fáradt fejem a padon,
Most úgy érzem: felszív a hűs vadon,
S oly furcsa látnom a friss havon át,
Amerről jöttem, lábaim nyomát.

Oly furcsa, hogy majd ezen a nyomon
A súlyos testet visszavonszolom,
S lenn azt mondom: újra itthon vagyok -
És fenn a csúcs búm nélkül is ragyog.

Csorba Győző - Évszakok; - Téli napsütés; - Télvég

Csorba Győző

Évszakok

Egyik nap tél van, máskor ősz,
megint tavasz és újra nyár:
én nem nézem a levelet,
vagy a pucér gallyat a fán.

Jönnek-mennek az illatok;
számlálatlan szellő szalad;
váltva járnak a fellegek
a maradandó kék alatt.

Amilyen emlék visszajön,
elhozza, mikor született:
egyik tavaszt hoz, másik őszt,
másik nyarat, másik telet.

*

Téli napsütés

Szikrázó nap a szikrázó havon
jég-forróság jég-izzás

 Megviselt
szívemre bíróként mered a kert:
e kés-él-fényt már nem vállalhatom

Szép a törvény a vesztes homlokára
jobb mégis a kímélet félhomálya.

*

Télvég

Suhognak a születendők
a küszöbön besuhogni
ha a kapuk kitárulnak
suhognak a könnyű-lengék
a merészek a tülekvők
besuhogni benn maradni

Aztán sors lesz valahányból

Kizuhannak kicsapódnak

előbb-utóbb kiszakadnak
ajjal-bajjal sírva-ríva
két nemlét közül a rosszba
a rosszabba kizuhannak

Pedig másképp is lehetne:
gyérebb bölcső kevesebb sír.

Szécsi Margit - Télmalom; - A tavaszi fagy; - Cirkusz a hóban

Szécsi Margit

Télmalom

Télmalom, télmalom,
megőrlöd életünket.
A jéglisztes talaj
világos mint a bűntett.

Feketébb így a baj,
s kik erkölcsben kitűntek:
fényedben, télmalom,
sötét hattyúként ülnek.

Ó, jég-dinamika,
körrendszere az űrnek,
hol rég-fagyott Napok
holt rezgéssel tütűlnek!

Gyilkolni s szülni is
a népek mért dühűlnek
ó télmalom, ha vagy,
ha ég és föld kihűlhet!

S fényedben, télmalom,
Margit nem feketül meg.
Holta mint élete:
mínusz, világos ünnep.

*

A tavaszi fagy

Élet zajtalan varrónője
ki mindent összeállni késztet
jött, harapós fénnyel - csillogtak
az életen a halál-fércek.

Befagytak a ragyogó ércek,
fázott a tűz - egyszerre tél lett,
a hideg vas is, kézhez-forrva
emlékezett a jégkorszakra.

Csalók voltak a forró térdek,
jég-violák a szenvedélyek.
S füstölgő csóvák: lelkek égtek,
ki ne fagyjanak a vetések.

*

Cirkusz a hóban

A ponyvák bevonva: nem játszunk.
A porondot, arany homokját
beesheti a hó.
De élünk. Rudakról alélt
kötélzet csüng,
ám a csönd sátora alól
citerák pendülnek.

…

Kölcsey Ferenc - Esti dal

Kölcsey Ferenc

Esti dal

Kertemre szelíden
Az estve leszáll;
Lágy szél nyög epedve
Virágainál.
S míg szél nyög epedve
Virágainál,
Harmatja szememnek
Azokra leszáll.

Nem látod-e, lyányka,
Hűs árnyaimat?
Jer, s tépd kebeledbe
Virágaimat!
S harmatja szememnek
Ha rólok lehúll,
Lassan leperegve
Szivedre vonúl.

Búsan csörög a hab,
A fülmile zeng,
Fenn a szerelemnek
Szép csillaga leng.
Mit nézsz mosolyogva
Sugárid alól?
Ah, lelkem öleld ki
Borúlatiból!

Titkom kebelemben
Oly csendes, oly hív!
Mért habzik alatta
Mit vérzik e szív?
Árnyékba körűle
Hűs nyúgalom űl,
Lángérzete mégis
Messzére hevűl!

Lángod tele mellem
Alatt viselem;
Légy idvez örökre
Arany szerelem!
Boldog ki merenghet
Hullámid felett,
S révpartod ölébe
Visz hű kebelet!

Gyurkovics Tibor - Androméda

Gyurkovics Tibor

Androméda

Lélekegyensúly Androméda

rajongó csillagrendszerem

bele vagyok helyezve mint a

parányi pont a végtelen

jól megszerkesztett

űrterében

csak akkor élek hogyha benn

meleg csillag-szívéhez érve

párnáin lélegezhetem

Ki vagyok szolgáltatva mint a

csillagoknak az Androméda

és Andromédának a csillag:

nyöszörgök és áhítva hívlak

te hatalmasam kicsinyem

nincs rajtad kívül senki sem

ki átölelhet beboríthat

a végtelenben elcsitíthat

nincs rajtad kívül senki sem.

Kassák Lajos - Szép téli ünnep

Kassák Lajos

Szép téli ünnep

Csillagpelyhekben száll a hó.

Ilyen vagy hát tél szép mostohánk.

Sírnom kéne tán de látom már

jön jön a fehér kerten át

tarka sállal a nyakában

rókabőrbe pólyáltan ő jön

hogy jószívből köszöntsön engem

a házban melynek fala sincs.

Egy perc még egy balga sóhaj

s ott áll a fény zuhatagában

csöndben készülve rá hogy nékem

ajándékozza mindenét.

Dsida Jenő - Tél közepén

Dsida Jenő

Tél közepén

Csörren a cserfák csupasz ága,

Kegyetlen a hideg!

Csikorgó tél van, s zordon éjjel,

S a világ didereg;

Gyémántmezőket lát az ember,

Amerre elhalad;

A hókristályok ezre csillog,

Ropog a láb alatt.

Mint oszlop, mely a természetnek

Ékíti templomát,

Halvány, fehér füst száll magasra

A messzeségen át;

Felette néma fenségében

Az ég hatalmas boltja,

S a tájra titkos szürke fényét

A hold világa ontja.

Ó, fantasztikus, égi festmény! -

Az apró csillagok

Pislogó szeme - mint megannyi

Kis gyertyaláng - lobog,

Oltára fent a havas orma

A büszke szentegyháznak,

És zúgó dalt a rengetegben

Viharok orgonáznak.

A szünetek közt néma csend lesz,

Nem rezzen semmi hang,

Egy szárnycsapás sincs fent a légben,

Egy lépés sincs alant...

De mégis!... Vagy csak látomás tán?...

A sápadt holdvilágnál

Prédáját lesve jő egy ordas

és meglapulva járkál.

Ady Endre - A hatalmas tél

Ady Endre

A hatalmas tél

Törvénye van a Nyárnak

S nincs törvénye a Télnek:

Nyáron némák a faluk,

Télen pedig kótyagosak,

Összevissza beszélnek.

Fázón átüzengetnek,

Jéggel, hóval borítva:

„Hé, szomszéd, most mondja meg,

Szeretem a más titkait,

Van-e valami titka?”

És szólnak, üzengetnek

A kis faluk így télen.

Szeretik egymást nagyon

S hófedeles házaikat

Ki-kitárják kevélyen.

És mindent elárulnak

A hó alatt a falvak:

A kis falusi erőt,

A sok mihaszna életet

S a nagy téli hatalmat.

S ha jön a Nyár, szégyenli,

Hogy megbotlott, megcsetlett:

Nyáron néma a falu,

Titoktartó s az emberek

Dolgoznak és szeretnek.

Dolgoznak és szeretnek,

Némán, izzadva, félve

És százszor szent titkaik,

Melyeket megszentelt a Nyár,

Bedobálják a Télbe.

Illyés Gyula - Az első tél, amire emlékszem

Illyés Gyula

Az első tél, amire emlékszem

Lehullt a hó, a szürkületben

villogva szálltak a pihék,

megülték a barna göröngyök

apróka alpes tetejét.

Falta őket a sár, de jöttek,

csak kanyarogtak – ügyesen

gyűltek, mint nemrég még a lepkék

a kis pocsolya-széleken.

Ökrök bőgtek az itatónál,

kapkodták gőzlő orrukat,

rázták panaszosan nyakukról

a konok fehér rajokat.

Távolról ebvonítás hallott,

tyúkok karácsolásai,

rémült csipogás, mint egy szétvert

sereg vad sikoltásai.

Sötétül egyre s a sötétre

mint egy „Mene-Tekel” nyoma

fenyegetőn kirajzolódott

a fák tündöklő ág-boga.

Vonal vonalra, ág után ág,

a hófehér sövény megett

fölálltak sorra a gyümölcsfák

mint visszajáró szellemek.

Mesékben élő gyermek, vártam

ott az ablaknál a – csodát;

most jön talán, mostan „jövend el”,

most, fehéren, a másvilág!

Csak a hideg jött. Hasoncsúszva

bujt, bujt be az ajtó alatt

és harapdálta, harapdálta,

harapdálta a lábamat.

Nadányi Zoltán - Téli dal

Nadányi Zoltán

Téli dal

Nem igaz, mit a tudósok
Megírtak már régen,
Hogy a napok nyár idején
Hosszabbak, mint télen.

Hisz amikor veled voltam
Napsugaras nyáron,
Úgy illant el minden napom,
Mint egy röpke álom.

S most, amikor a szép nyárból
Hideg, fagyos tél lett,
Magányomban minden napom
Egy-egy örökélet!...

Pogány Zoltán - Rövid szerenád

Pogány Zoltán

Rövid szerenád

szigetszerelmem
száz tengernek vizén
neked neveltem

valóság-képnek
vitorlámba kapva
fogadd el végleg

ússz ide önként
szívem szigetére
hajótöröttként

meztelen árral
éhezzünk mi együtt
testi csodákkal

az tesz örökké
ha nem talál senki
ránk sosem többé

véd minden ellen
ha élünk s meghalunk
szigetszerelmen

Nagy László - Tűz-szivárvány

Nagy László

Tűz-szivárvány 

Mintha a tavasz jönne,
ébredek jó örömre,
ámulva körülnézek:
honnan szállsz, édes ének?

Fehér a fenyő tornya,
zuzmara szitál róla,
szárnyát kicsit kitárva
itt szól a víg madárka.

Madárka, víg madárka,
baljósan mord a Mátra,
mégis te szépen, bátran
zengesz a zuzmarában.

Én is már olyan dalra
sóvárgok: aki hallja,
ujjongva vele éljen,
zord időben se féljen.

Fejemmel dér-mezősen,
ha lennék elmenőben
s vágyam csak vágy maradna,
lúgkőnél jobban marna.

Én ellenségem könnyén
verssel is gyönyörködném,
mert konokságra késztet,
kezébe most is kést vett.

Lehet, bevégzi sorsom,
elvágja dalos torkom
s torkomból vérszivárvány
suhog fel, víg madárkám!

Ha dalban nem, csak vérben
fizetnék méltóképpen,
szívem egynéhány társa
dícsérne, talán szánna.

Véren s dicső sugáron
átütne sápadtságom,
nekem nem lenne mentség
halál és hősi szentség.

Élve, remélve több fényt,
hívjunk tavaszi örvényt
zuzmarás téli fákra,
s erre a nagyvilágra

Hajnal Anna - Téli hajnal

Hajnal Anna

Téli hajnal

Fenyők vastag hóruhákban,
hócsuklyákkal, hószakállal
álltak őrt az erdők mélyén,
harcolta a fagyhalállal.

Pengő jajszó szállt az erdőn,
ha elroppant egy-egy szálfa
a nagy, kék acélmarokban,
de a többi némán állta.

Vastag csuklyák mögül nézték
óriási öreg szálfák
azt a mozgó, apró árnyat,
puposat, mégis soványkát:

apró felhő szállt előtte,
- tisztán látszott hóvilágnál -
hó csikorgott, nyoma porzott,
mélyebb futó vad nyománál.

Ki siet a havas erdőn?
jöhet farkas, éhes medve,
fagy lehelhet rá szívére,
fenyő zuhanhat recsegve.

Apa viszi erdőn túlra,
iskolába fiacskáit,
téli hajnal sötétségén
szálló lehelete látszik.

Hátán puttony. Két fiúcska
guggol benne félig alva.
Téli hajnal sötétsége
mint a bölcső, ringatgatja.

Apa gondja betakarja
melengeti boldog álmát
apa gondja legyőzi a
fagyos erdő hóvilágát.

Nagyapám volt, aki hajdan
ezt a harcot megharcolta,
kisfiai nappaláért
éjszakáit megsarcolta.

Tudta ő, hogy szolgasorból
ésszel nő a szabad ember:
Így harcolt a szolgasorssal
jövőt látó szerelemmel.

Radnóti Miklós - Et volna hát ...

Radnóti Miklós

Ez volna hát …

E ritkán szálló szó, e rémület,
ez volna hát a termő férfikor?
E korban élek, árny az árnyban;
kiáltottam? már nem tudom mikor.

Ó árny az árnyban, csöndben némaság.
Sziszeg a toll, míg sort a sorhoz űz.
Vad versre készülök és rémült csönd kerít,
csak szúnyogoktól zeng a lomha fűz.

Ó mennyi társ, s a fájdalomban
legtöbbje mégis úri vendég;
emlékeim közt fekszem itt hanyatt,
hamar halálra növő növendék.

Bársony sötétség nem vigasztal,
és már nem oldoz fel tüskés harag,
virrasztva várom és reménytelen,
mikor derengenek fel a falak.

Reménytelen napokra vénülök,
a régi villongó költőfiút
konok, nehézkes férfi váltja fel,
akit ziháltat már a régi út.

Ziháltat s a kacér kapaszkodót
új váltja fel, halálos, hős orom,
széljárta sziklaszál felé vivő
vad út, mely túlvisz majd e mély koron.

Már onnan jő a szél és hozza híreit,
fütyölni kezd a fölriadt eresz;
az ifju asszony arcát fény legyinti,
felsírja álmát és már ébredez.

Már ébredez, álmos, szelíd szemén
az éber értelem villan megint,
álmára gondol s készül a vadnál
vadabb világba, míg körültekint.

Körültekint és védő, hűs keze
néhányszor végigröppen arcomon,
elalszom, fáradt szívem szíve mellett
s szememre fú a jólismert lehellet.

Juhász Gyula - Magyar tél

Juhász Gyula

Magyar tél

A kicsi kocsma ablaka világos,
Fehérvirágos, mint a temető,
Hol a nap éppen vérködösen áldoz
S a hold sápadt sarlója egyre nő.

Az este jő és a fehér keresztek
Nagy békessége integet felénk,
Szelíd magánya a mély, ősi kertnek,
Hol megpihen majd minden nemzedék.

A tünde ég pásztortüzei lassan
Kigyúlnak rendre és az ég alatt,
A temetőben és a kocsmazajban,
Egy néma angyal halkan áthalad.

A szárnyakat hallják egy pillanatra
A vén ivók s bús holtak, csöndbe lenn,
A Bodri szűköl, a havat kaparja
S a kakukkóra megáll hirtelen.

Babona, bánat, borok és botorság,
Mind összekapnak és a kocsma zug,
Fölzengenek az átkok és a nóták
És döngetik a temetőkaput!

Szomorúfűz - Téli (januári) kristálygyöngyök

Szomorúfűz

Téli (januári) kristálygyöngyök …

Hideg, vad szél fúj, hordja magával a havat.

Az ablakon át mégis gyönyörű látvány a külső, téli világ.

Az utcákon alig van mozgás.

Csak az megy ki, akinek halaszthatatlan dolga akad.

Az otthonokat kellemes, meghitt meleg öleli.

Forralt bor fűszeres illata száll a levegőben.

A zord idő ellenére az alkony mégis átszínezi az ég alját.

A téli estéken a régi emlékeket hordozzuk szívünkben.

Az éjszakák is csendesen, meghitten borulnak fölénk.

Reggelre sokszor nyoma sincs a zordon időnek.

A kelő napsugár szikrákat vet a fehér, csillogó havon.

Felettünk alacsonyan úsznak a hófelhők.

Nedves, dermedt minden,

csak az örökzöldek lombjain ringanak a hópamacsok.

Egy-egy didergő kismadár röppen fel dermedt szárnysuhogással.

A földet fehér hóbunda takarja.

Apró pillangókként vitorláznak a táncoló hópihék.
A Nap sugarai megolvasztják a jégcseppeket a fák hegyére,

majd az este újra kristálygyöngy szemekké fagyassza – a télben.