Illyés Gyula
Az első tél, amire
emlékszem
Lehullt a hó, a
szürkületben
villogva szálltak a
pihék,
megülték a barna
göröngyök
apróka alpes tetejét.
Falta őket a sár, de
jöttek,
csak kanyarogtak –
ügyesen
gyűltek, mint nemrég
még a lepkék
a kis
pocsolya-széleken.
Ökrök bőgtek az
itatónál,
kapkodták gőzlő
orrukat,
rázták panaszosan
nyakukról
a konok fehér
rajokat.
Távolról ebvonítás
hallott,
tyúkok karácsolásai,
rémült csipogás, mint
egy szétvert
sereg vad sikoltásai.
Sötétül egyre s a
sötétre
mint egy „Mene-Tekel”
nyoma
fenyegetőn
kirajzolódott
a fák tündöklő
ág-boga.
Vonal vonalra, ág
után ág,
a hófehér sövény
megett
fölálltak sorra a
gyümölcsfák
mint visszajáró
szellemek.
Mesékben élő gyermek,
vártam
ott az ablaknál a –
csodát;
most jön talán,
mostan „jövend el”,
most, fehéren, a
másvilág!
Csak a hideg jött.
Hasoncsúszva
bujt, bujt be az ajtó
alatt
és harapdálta,
harapdálta,
harapdálta a lábamat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése