Ihász-Kovács Éva - A szemfényvesztés sablonja

Ihász-Kovács Éva

A szemfényvesztés sablonja

Szemében atropin csepp, darabka ég,
s egy annál kisebb, írisze, csodát jelenthet?
Tágult pupillák, atropin csepp.
- Szeretsz? - Szeretlek!
Álmok, vétkek,
percek hajtottak fejet, térdet,
hiszekeggyé lett, pogány-ujjak
tértek meg, hinni kulcsolódtak...
Öngyújtó nyár gyúlt: égtek kazlak,
gyürkőzött szél, nyárfák ropogtak,
évszakok vénáin tűz ütött ki, az eddig legszebb
gyöngyszem-ég utáni, ideghúrokon dal,
a hold kiöntött, pupilla tágult, éj, parányi
minden, mint hogyha kezdet jönne: várni!
De semmi abból, amit ígértek
egy megelőző korszak daliái,
(hiába volt akármi)
volt szanitéc, volt walesi herceg,
de a megváltást nem tudta kitalálni,
imitálta csak ezzel a képzelt ragyogással.
Hiába volt madárdal!
Pedig erdei gyantakönnyek
ellepték szívét, rápörögtek,
pedig az ég is visszalátszott
szeme taván - darabka átok -
pedig a vonót igazítva
ujja hegyéből szöktek dalba
madárszólónál szebb dallamok.
Tenyeremben az év - sok szöggel
inkább szívemet szegezem fel-
inkább, mint reá hallgatok.
Évszakokra évszak jött el.
Nyár és fényhatás kiveszőben.
Hazudjak tovább magamnak?
A prédikátor egyre hallgat.
Nem kérdezi szól még a zsoltár?
Én sem kérdezem, hogy szeme partján
bágyadt sugárban kik nyaralnak?
Nem kérdem azt sem, hogy szívének
fagyos Grönlandján kik telelnek?
Semmit, semmit nem kérdezek meg.
Már annyit sem, hogy ó-vonóján
még meddig-meddig zeng a kín?
Az összetételt ismerem jól:
szemében két csepp atropin...