Lám Etelka - Örök mécses

Lám Etelka

Örök mécses

Fekete árnyakat korbácsol a heves szél
ahogy megrázta a nagy terebélyes diófát.
A holdvilág bevilágította a házunk verandáját és
hirtelen fehér lisztes lett az egész ház udvara.
Mint egy beteljesületlen igazzá vált az álom,
fényes, jeges dara hullott le az égből.
Jelezvén,hogy a Tél tündére beosont,
hozva a zord hideget, tejesítve igéretét.
Ekkor kibontotta sűrű hajfonatát,
megrázta hófehér hajzuhatagát
és apró csillogó hópelyhekkel
ajándékozta meg a fagyos földet.
A kertünk úrnői a piros rózsaszálak
is alázattal hajtották le fejüket
és átadták magukat a téli álomnak.
S mi csöndesen álldogáltunk az eresz alatt,
Dédikém és én, karjával átölelt,
dolgos és szerető ujjaival
végig simitotta copfos barna hajamat.
Szemeiben az aggódó szeretet

örök mécsese égett.
Ez olyan mint egy beteljesületlen, igaz álom,
mert ő előttem jár, nap mint nap.
Tudom a Dédikém már rég elment,
de a jóságos szeme rámtekint,
homloka kisimult, gyöngéd szerető hangja
mutatja nekem mindig a helyes utat .