Nagy Horváth Ilona - Ívhangok

Nagy Horváth Ilona

Ívhangok

Esztendeje figyelem

egykedvű folyásod,
borús délelőttök higgadt ezüstjét,
s hogy esténként a nap mint bontja
elmúlásvörösre szét  a szürke fényeket,

míg lenge szél borzong
mutatva a határaink,
hol válunk ketté,
te, a megmásíthatatlan, s fölötted
az én csapongó gondolataim.
Éhes szemű sirályok köröznek
összemosva olykor az időt,

s akkor elhiszem, nincs születés,

öröktől fogva létezünk.
Más napon, ha nyugodt vagy egészen,
arcod ismétli az ég,
s fejem félrebillentve álmodom,
hogy kitöltve semmiségem, minden vagy:
mennybolt, felhő, naplemente,

 magasságot metsző
lassú repülő,
még én is,
ahogy fölötted ülök egy mohos kövön,
s épp azt hiszem, majd hozzád növök

törvényszerűen,

ahogy behajított kavicsok emlékére

ébrednek s halnak el mindenkor a körök.
s ha már óriás leszek,
áthajlok fölötted, feszesre húzott hassal
vigyázva hajóid büszke kürtjét.
Akkor majd nézhetlek mindig,
tehervonatok sikolthatnak a hátamon,
tagjaim rozsdálhatja bármi tél,
többé nem megyek haza,
mert néha csend lesz egészen,
egészen éjszaka,
néptelenné szépül  a part,
s míg alszik a világ,
te halakkal játszol,
én meg majd azt gondolom,
örök ez a rend,
erre teremtem, erre kovácsolt
az emberi középidő,
hallgatni szép zúgásod,
s vigyázni halkan csobogó álmaid.