Fazekas Valéria - Nesztelenül

Fazekas Valéria

Nesztelenül

Kezemben virág
merengve emlékezek...
ez a Te napod,
melyen idézem szellemed.
Zárt pillám mögött
agyam rejtett zugából
hívom elő képedet,
vajon mivé lettél volna?
Ha nem szólít el végzeted.
Ádáz küzdelemmel vonszoltad
sarkadhoz láncolva
kérlelhetetlen betegségedet,
orvul kiszolgáltatva a mikrobák
gonosz ördögeinek.
Hol hideg verejték borzongatott,
hol perzselő erejű láng égetett,
míg a balsors egyetlen fogással
szétroppantott akarást,igyekezetet.
Az ember csak egyszer élhet...
Csak egyszer ...és semmi vissza nem térhet!
Mindig eljön a vég, a pusztulás
és az új életnek semmi köze a régihez.
Szeretném kinyújtani a kezemet,
hogy visszahozzam letűnt életed,
de mit sirassak vissza?
betegségtől erődet alá ásott,
sírba szánt életed?
A térben, mint apró füstgomoly
kószál idézett szellemed,
nesztelenül szétfoszlik,
mikor lustán felnyitom szememet.
Csak porgomoly száll föl sírhalmodról
beporozva szemem sarkából
éppen kicsorduló könnyemet,
halkan mondom:Isten hozzád!
Hát akkor megyek...
Nesztelenül, lábujjhegyen nehogy felriasszam
a nyugvó lelkeket.