Fazekas Valéria - Az én világom

Fazekas Valéria

Az én világom

Az én világom olykor tejfehér,
Kemény dacból született gyöngyfüzér.
Csipkegalléros híd, jégbefagyott táj,
térdig hóban a megfáradt láb úgy fáj.

Ám amott már a tél könnye lassan csordul,
jégmosoly simul, rianó jég mordul.
Folyékony mézben fürdik a folyó,
arany szálaival mindent átfonó.

Az én világom sokszor meleg barna,
Habselyem takaró, puha párna.
Törékeny női szépség pihen rajta,
Okker színnel üzen a múltam árnya.

Máskor osonó talpú, kormos fekete,
Mécsvilágnál ülő magányos remete,
Éj pamlagján pihenő leányálom,
Tollruhának pilletáncát megcsodálom.

Az én világom máskor lila érzelem,
Lélek mélyén székelő bénító félelem.
Illatos köntösben szűzies szemérem,
Valótlan látomás, amolyan sejtelem.

Csak nagyon-nagyon ritkán ólom-kék,
Vérvörös erekkel ezer hasadék.
Keresztfán megfeszített jézusom,
Tömjén illatú gyászos siralom.

Az én világom van, hogy álmos szürke,
Mégsem az unalom órája szülte.
Mert a gyermeki lélek még olyan gondtalan,
Súgva-búgva terveket sző három csintalan.

Lám: az én világom-múltam-jelenem,
Magamat bennük mindig meglelem,
Vándor-ki most elmerengve megállsz,
Te magara némelyikben biztos rátalálsz.