Hollósy Tóth Klára - Szerelem

Hollósy Tóth Klára

Szerelem

Téged énekellek, téged megint,

te szóval kifejezhetetlen,

téged, mire, ha ember visszatekint,

sebezhető vagy és feledhetetlen.

Te, ki felvered a lélek csendjét,

s az ember minden őrületre képes,

te képviseled az élet rendjét,

mely véges, de csak általad fényes.

Te egyenesen törsz a cél felé,

mindent elsöpörsz, ahogy a láva,

csak őrá nézel és előrefelé,

a gyenge erős lesz, a bátor, gyáva.

Áthágod a törvényt, a megszokást,

érted mindenre képesek vagyunk,

te nem ismersz etikát, szabályt,

ahogyan te, mi sem alkuszunk.

Éltetsz minket, emelsz a jövőbe,

a léted rövid és sürgető,

csak veled érünk nyugodt kikötőbe,

ha vagy, az ember sosem csüggedő.

Feltétlen reflexet, ösztönt hajtasz,

némán győzöl meg igazadról,

állandó küzdelem, békeharc vagy,

miközben hallgatsz önmagadról.

Nem mondod: Ember, én kellek neked,

de jelzed ezt és érzékelteted,

tudtára adod mindenkinek,

hogy azt adod,  mi örök lényeged.

Te vagy az, ki mozgatod a napot,

alkalom vagy örömre, kínra,

te jelented az összes csillagot,

ha érkezel lángokat szítva.

Mint a Cunami sodorsz magaddal,

elégetsz, s leszünk tüzedbe hamvad,

s mi örömmel rohanunk a falnak,

mikor vágyaink teljessé fakadnak.

Téged énekellek, téged megint,

ki ha becsapsz, ember meg sohase békél,

téged, mire nincsen, aki legyint,

te okosabb vagy az emberi észnél.