Sárhelyi Erika - Tél

Sárhelyi Erika

Tél

Bőröm alá hatol
a sarkvidéki hideg,
érintése durva,
kegyetlen és érzéketlen-rideg,
a februári tél csontjaimban
csörögve zenél.
Ajkam kékre harapom,
míg reszketve
a piros hetest várom,
s látom, ahogy
dermedt ablakok mögül
szökik a megriasztott álom.
Az utcák mint gémberedett
ujjak görbülnek talpam alá,
sikoltva roppantva a jeget
ezernyi opálos kristállyá.
Álmatag tekintetekbe
botlom, ahogy tolom
magam előre a szélben,
ereimben lassú folyóként
hömpölyög a vérem,
s érzem, ahogy a reggel
arcomba fújja fagyos leheletét.
Szürkén pöfékel a város,
akár rég kiszolgált
ócska mozdony,
a sápadt nap elfekszik
egy kékesszürke
koszlott felhőrongyon.
Kabátom alatt titkon
otthonmeleget cipelek,
s a kapualjban leverem
csizmámról a ragaszkodó,
konok-hideg,
élve boncoló telet.