Hollósy Tóth Klára
Októberi dal
Minden, minden
megfakult már,
korán jön az
alkonyat,
befejezi nagy
robotját
fenn a fényes, lomha
nap.
Fáj, hogy szemem
sápadni lát,
szomorú vagy,
hallgatag,
növő árnyak mondnak
imát,
s egyre messzebb
nyúlanak.
Bíbor, opál, rőt
árnyalat
százezernyi
színváltozat
tarka színét egyre
ontja.
Remeg a csönd, némán
hallgat,
mint az idő
araszolgat,
s rőt avarba hull a
pompa.
*
Októberi
elégia
Üvöltő
szélroham rohan át a kerten,
a
tájon szürkeség, leáldozott a nap,
borzonganak
a fák, bokrok sóhajtanak,
fejük
porba hajtják, megtépve, leverten.
A
faágak csupasz, égbenyúló kezek,
tűrik
némán a vallhatatlan kínokat,
az
idő mérgét, mit eső borogat,
míg
kopognak, motoznak aprócska neszek.
Részei
vagyunk e nagy, merengő létnek,
apró
magjai az isteni egésznek,
befelé
figyelünk, mindig csak magunkba.
Hordjuk
az örök mának folytonos terhét,
talán
csak a magány vértje, ami megvéd,
s
az örök minta, a küzdelem, a munka.
https://m.youtube.com/watch?v=mvy1W3Xk884
VálaszTörlés