Török Sophie - Érthetetlen múlt idő ...

Török Sophie

Érthetetlen múlt idő...

Sajnálsz, hogy magam vagyok, s rémült
lelkem nem akar többé társakat
s úgy bezárultam önmagamba, mint
vackába a számüzött - kinek
a világból már semmi sem kell,
se fény se hir se szerelem.

A világ, melytől elfordultam, eleresztett,
oly gondtalan, ahogy őszi fa elereszti
a halni vágyó levelet.
A magány köde ül már rajtam, sürün
belep és eltakar. Puhán szédül tárgy
s táj körülem, fakó a fény, a lárma
tompa - mint kéreg véd meg a magány,
s lelkemet, mint puha magot
oltalmazó páncélba vonja.

Magam vagyok, bezárt a köd már,
mint emlék bolygok félálomban
ásva különös múltamat, zsibbadt szivem a
jelen nyomását meg sem érzi, akár
álombeli ütés - nem fáj már nekem
semmisem. Mindegy - mi jön? emlékeim közt
elmerülve minden jelen csak kinzó
akadály, mint kéretlen látogató
ki érdektelen ügyeivel fontos gondomban
megzavar. Én nem élek, már csak
emlékezem. Mint felgyült aktát
fontos feladatként, érthetetlen
múlt időmet rendezem.