Nagy Ilona - Néha

Nagy Ilona

Néha

Néha elfújnám lámpásod,

ne lássalak tovább,

mint hogy a nap akkor alábukott

az egykedvű város mögött,

s szivárgó vére közönséges vörösre kente

kétfelől a horizontot…

aztán ijedten őrizlek mégis,

széltől óvva, két kezem között,

pisla láng:

a bennem szorongó világegyetem

gyönyörű paránya,

mely nélkül a rendszer összedől,

s a neked címzett titokszavak

mint eget vesztett csillagok

hullanak a semmibe.

Valahogy lenned kell,

míg lélegzeted tudom,

enyém a levegő, tenyeremen

éled a szél,

s a hétköznapok kusza ritmusa

zenévé serdül

mióta szíved tudom

az előbúvó ütemek rendjén.

Az idő alma a tenyereden,

elém tartod, könnyű pírral gömbölyűn megáll,

érte nyúlok, s vezeklek,

hogy érted nyúlnék,

lehajtott fővel várok a teremtés szigorú lábainál:

Istenem, neki nem vagyok kenyér,

csak maroknyi morzsa,

vesztem hozza bármelyik tenyér,

mi rendre vágy és elsodor.

Mégis létezem,

s ha vacsoráján fölém hajol,

nekem elég, hogy ott vagyok.

Lennie kell eztán mindig.

Lobogva vagy pisla lánggal,

csak valahogy tudjalak,

akkor is, ha szavaim,

mint eget vesztett csillagok,

hullanak a semmibe.