.kaktusz
Úgy érkeztem …
Tudod, mint mikor
megy
az ember az úton,
amiről azt se tudja,
vezet valahová,
és egyszercsak
megérkezik.
Úgy érkeztem hozzád.
Előtte voltak sokan,
akikkel találkoztam,
és ők
mind kihoztak
belőlem valamit.
Annyit amennyire
éppen szükségem volt,
ahhoz,
hogy továbbléphessek.
Mindig csak annyit.
Közben folyton
változtam,
minden találkozás
után
kevesebb maradt
bennem.
Mindig kevesebb
maradt
rejtve bennem.
Mintha ajtók nyíltak
volna
sorra ki,
megtudtam,
milyen vagyok
gyereknek,
milyen diáknak,
milyen szerető,
milyen szülő vagyok.
De mindent
csak akkor tudtam
meg,
mikor odáig elértem.
Addig számomra is
titok volt,
mint az,
hogy maradt még
valami
rejtve bennem,
hogy van még egy
állomás,
talán a végső
állomás,
ahova egyszerre
érkezem,
Veled.
Hogy van még valaki,
akinek
én is egy fontos
állomás vagyok.
Talán a végső.
Talán a legfontosabb.
Talán a cél.
Ha tudtam volna,
talán azt is
megsejtem,
miért jöttem zavarba,
ha magamról
beszéltem.
Ha arról, hogy mit
gondolok.
Hogy miért haraptam a
számat,
inkább, minthogy
megszólaljak.
Talán még nem volt
itt az ideje
a beszédnek.
Talán csak zavart
okoztam volna vele.
És mert ha másnak
mondom,
ha tudom elmondani
másnak,
akkor nem marad
számodra
mondanivalóm,
akkor üresen érkezem
hozzád.
Akkor talán hiába
integettem volna
világító lámpával
Neked,
hiába lett volna
minden csilingelés,
hiába éreztem volna a
sugarat,
a belőled áradót,
ha Te nem látsz meg,
elmentél volna
mellettem.
2006 november
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése