Millei Lajos - Nincs megállás

Millei Lajos

Nincs megállás

...Látod, haza értem immár nélküled,
már csak a hiány szorítja két kezed.
Az asztalon - milyen szomorú pillanat -
a reggeli kávéd egy kortya itt maradt.
Itt árvul magában egy csészébe zárt világ,
melyet nemrég még érinthetett a szád.
Itt búsul, szorong egy szívdobbanás,
mely szabadon, mint a hangrobbanás,
dobhártyát szaggatva jajdulna fel,
- ó, érzés, néha úgy fáj, hogy létezel.
Ám hogy fájna, ha nem kaphatnék a fényedből,
ha nem Te csurognál a kibuggyant véremből,
ha a hangod nem szívdobogást okozna,
és az eljövő már csak emléket hordozna.
Ha elsodor is folyvást az élet vad szele,
félt minket, vigyáz ránk a viszontlátás istene,
s ha áldoznunk kell is ezekért cserébe,
mi elszántan nézzünk az Élet szemébe,
hisz reánk lelt, s már nem mint két idegen
vésünk reménylépcsőt a vágyakon, hiteken.
Tudom, hiába is tálalom az álmomat hidegen,
az felhevül úgyis a vérforró szíveden.