Nagy Horváth Ilona - Ébredések

Nagy Horváth Ilona

Ébredések

Ma más nap kelt fel s máshol,

bár ugyanaz az egykedvű

fény hasal a házak

nyirkos ereszén, mint aznap,

koratavasz,

még hűvös szorong a járdaszéli bokrok

fél kopasz ága közt, s az utak mentén még

talpukon állnak mint potenciális kazlak - a táblák,

még épp csak dereng a reggel, épp csak ébredek,

de vérkörömben már zsongó szép neveddel.

Egymásnak súgnak a ma újra a sejtjeim,

még pár óra, és látlak.

Veled álmodtam megint,

s hiába hogy sietve, az ismerős rutinnal

rögtön rendre int az illem,

és szigorú takaró fed

csípőm körül a gyűrt kis hálóingen,

felidézve mai tenger dolgaim,

tudom, ma törölköződ venném,

s nem tenyeredről a fülbevalót,

tudom, ma engednék a mának,

ma kinevetnélek,

és egyszerűen csak összeharapnám

a szádat, ne szólhass semmi közönyöst.

Ma bőrödről innám a zuhany megült

cseppjeit,

ma már magam lennék, tudom,

ma nem maradnál egyedül a takaró fölött,

ma én lennék erősebb, mert mára minden

félszem a múltba költözött, s ma már unom,

hogy akárhány ágyban akárhány alkalom,

a felkúszó ajak combom aranyló pihéin,

mind tiéd volt,

s fogam közt bármi lüktetéssel,

én mindig téged vágytalak,

s azt gondoltam, egyszerűen csak késel,

hisz nem múlsz.

Lázam vagy ma is.

Talán ha mégis más nap kelne.

Éj után, hol holdad voltam, s te minden

csillagom. Ha csillag volnék, te úr,

s én vendég ezüstporos, néptelen holdadon.

Ha bárhogy

másképp lenne minden, ha odafenn hallanák,

mi, kicsinyek mit suttogunk itt lenn,

ha lenne hely, hol kockás plédeken leülnek

megpihenni az imák, s átbeszélik

fontos dolgaink.

Talán máshogyan és máskor,

mégis ott lennénk megint,

saját szerepekkel,

s míg átkutatva széles világot, ránk talál ez a reggel,

én rád simítanám a dombok méhes álmát,

tarka vágyam hogyha csillapul,

szemedre hinteném a békét,

amint a lanka hímes tenyerén

jártunkban felénk mutatta dús, búzavirágos kékjét,

s szavam, lélegzetem, mint a rét ölén ringó pille

ügyetlen billenő kis alba szárnya

rebbenne bőrödön, várva ébrenléted

sóhajos neszét, hogy ne is halld, csak hallni véld,

szeretlek.

Egyszerűen, ahogy fejünk felett susogták

örök igazságaik az ághegyekre nőtt

 aranyzöldű sátrak.

Lázam vagy ma is.