Millei Lajos
Létem íve vagy
1
Álmaimban visszatérsz még néha,
a nyár mosolyát hozod el nekem,
s érzéshegyem málló maradéka
elmémre hull, hát eltemetkezem.
Látom, amint felragyog az arcod,
és fényvillámot szór a szép szemed,
ívével a szívfalamra varrod,
hittél engem, míg telt az életed.
Kutattál, a világot bejártad,
s míg megkóstoltál ezer keserűt,
szüntelen csak azt az egyet vártad,
mely mézszóval hint lelkedre derűt,
kóboroltál, s nem fáradt a lábad,
mert szomjaztad a legtisztább nedűt.
2
Elhitted, a hangosak hazudnak,
s némák közé búvik a hallgatag,
a szópillérek sosem lazulnak,
ha vágyhabarcs köt össze falakat.
Betűkből a szavak úgy épülnek,
mint hegyek közt a karcsú viadukt,
s a hangosak, ha reá kerülnek,
majd kettéhasad alattuk az út.
A halkak húrján igazság zenél,
és csöndben bár, de folyvást áramol,
hisz nem néma, ki lelkével beszél,
az imádság is önmagunkban szól,
s ha nem fúj mindig kerge szembe szél,
a suttogást is megértik majd jól.
3
Álmaimban felragyogsz még néha,
hisz álom dajkál minden életet,
az ébrenlét létünk ivadéka,
eltaszítja az álomszép kezet.
Ő nem hisz varázsban, kéjben, bájban,
a Sors ostorát csattogtatja ránk,
havat fúj a legtikkasztóbb nyárban,
s ha lelkünk megfagy, csak a mi hibánk.
A mi hibánk, hogy meghajlít a lét,
mi hibánk, ha a közöny ünnepel,
bár rendre vágna bennünket a vég,
bár törnénk inkább száz darabra el,
ha ajkunkról a legszentebb igét
nem repítjük a felhők fölé fel.
Álmaimban visszatérsz még néha,
a nyár mosolyát hozod el nekem,
s érzéshegyem málló maradéka
elmémre hull, hát eltemetkezem.
Látom, amint felragyog az arcod,
és fényvillámot szór a szép szemed,
ívével a szívfalamra varrod,
hittél engem, míg telt az életed.
Kutattál, a világot bejártad,
s míg megkóstoltál ezer keserűt,
szüntelen csak azt az egyet vártad,
mely mézszóval hint lelkedre derűt,
kóboroltál, s nem fáradt a lábad,
mert szomjaztad a legtisztább nedűt.
2
Elhitted, a hangosak hazudnak,
s némák közé búvik a hallgatag,
a szópillérek sosem lazulnak,
ha vágyhabarcs köt össze falakat.
Betűkből a szavak úgy épülnek,
mint hegyek közt a karcsú viadukt,
s a hangosak, ha reá kerülnek,
majd kettéhasad alattuk az út.
A halkak húrján igazság zenél,
és csöndben bár, de folyvást áramol,
hisz nem néma, ki lelkével beszél,
az imádság is önmagunkban szól,
s ha nem fúj mindig kerge szembe szél,
a suttogást is megértik majd jól.
3
Álmaimban felragyogsz még néha,
hisz álom dajkál minden életet,
az ébrenlét létünk ivadéka,
eltaszítja az álomszép kezet.
Ő nem hisz varázsban, kéjben, bájban,
a Sors ostorát csattogtatja ránk,
havat fúj a legtikkasztóbb nyárban,
s ha lelkünk megfagy, csak a mi hibánk.
A mi hibánk, hogy meghajlít a lét,
mi hibánk, ha a közöny ünnepel,
bár rendre vágna bennünket a vég,
bár törnénk inkább száz darabra el,
ha ajkunkról a legszentebb igét
nem repítjük a felhők fölé fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése