B. Huszta Irén
Végülis
Igen,
Végülis fűzhetünk
láncot
Sok szép színes
gyöngyből.
A valódi nem lesz
sekélyebb a műtől,
S az üveggömb nem
szór valós fényeket,
Csak mert
igazgyönggyel ékes…
A belső lényegétől
fényes –
Nem lesz attól
értéktelenebb.
Igen.
Végülis vethetünk
konkolyt a tiszta búza mellé,
Attól az még nem
terem kalászt –
Sokkal gyorsabban nő,
sokkal magasabbra.
Megölheti a búzát
magát…
De kenyérré nem lesz,
Bármit kitalálsz!
Igen,
Végülis édes a
szerelem,
Ha szeretetből hajt
ki,
S lassan növeszt
szívvirágokat –
Elfogadva a másikat
testestől-lelkestől,
Nem számlálni;
Mi, s mennyi marad –
Csak adni lelkedből
teljes magadat…
A csak testi vágyban
égő kapcsolat
Fölizzik, kihuny,
majd újra lángban áll.
Elégeti lágy
lótuszodat,
És te kiégetten,
Csalódástól árván
Keresed, s nem leled
szirmodat.
Igen.
Végülis oly gyakran
bedőlünk
Hiú vágyunk rejtett
csapdáinak –
És egyhelyütt pörgünk,
Látva a tejutat,
Vágyva magasába,
Fel a fényes
csillagok közé…
És lerogyunk dúlt
ego-nk elé.
Nem tudjuk, hogy
mikor, mit vétettünk,
Van-e „jóvá” – és
hogyan tehetjük;
Csak egy talmi vágy,
mi még tüzel:
A külvilág ne ítéljen
el!
Igen…
Végülis az ítélet
makacs!
Itt születik
közöttünk –
Éva almája óta…
De dönthetünk-e ma,
Hogy mi lesz időt-álló,
Mi nem porlad el?
Gyémánt-fényét –
öröktől – mi szórja
Mint Teremtőnk maga…
Kezemben lehet-e az
ítélet joga?
Igen!
Végülis az élet nagy
csoda,
Mely nem csak az
enyém!
A Teremtés
misztériuma
Tökéletes a maga
nemében –
Egyszeri és
ismételhetetlen.
És hogyha én efölött
ítélek,
Kárhozatba magamat
vetem!
S néhányszor még új
testet kapok,
Amíg végül meg nem
tanulok
Elfogadni mindent a
világon,
Természetesen –
Mint a Nap melegét,
S amikor lenyugszik,
az éj sötétjét.
Igen,
Végülis,
A világ – a miénk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése