Millei Lajos - Nem bírok értünk, ellened

Millei Lajos

Nem bírok értünk, ellened  

A mindened vágytam lenni,
én, a számottevő senki.
Ébredő mosoly az arcodon,
surranó, simogató alkalom,
mely a törölköződ hálás szövetén
elsőnek köszönt az új nap reggelén.
Friss kávédban a biztonságos zamat,
fény a pupilládon, vasvértű gondolat
az elméd véres harcmezején,
hogy Te megmenekülj,

s inkább haljak én
halált a gondolatod ütközetében,
mint párafelhő a Nap tüzében.

A mindened vágytam lenni,
és képes voltam érte tenni.
Mosolygásra bírtam az aranyhajú Hold
durcásra merevedett száját,
megráztam az éltető esőfelhők konok,
vízzel telt szitáját.
Szélsálat tekertem

Gőggúnár nyakamba,
hogy alázatos legyek, s kellően bamba,
amikor a nem velem megélt

képeket csodálom,
hisz az Élet mosolyog rajta, látom.

A mindened vágytam lenni,
de Te hagytad e vágyat veszni.
Halott hang leszek egy néma barlang mélyén,
szétfoszló álom az ébredés élén,
levetkőzött akarat, mely fázik ruha nélkül,
de nem didereg akkor se, ha bele is kékül.
Zivatartól vert égen, megfeszült szivárvány
két középre néző végpontja leszek én,
de mindig Te leszel a látvány
a szivárvány kellős közepén.