Kópis Etelka - Csend

Kópis Etelka

Csend

Befészkelt a csend magányom sátrába.
Megpihent Lelkemnek, remegő zugába.
Apró sóhajtásaival csókolta ajkamat,
nyitogatta szemhéjam, ha a hajnal hasadt.  
Figyeltem az éjben szelíd fényvarázsát,
elszoruló szívvel néma zokogását.  
Testem remegése válaszolt szavára,  
Csendem kitartását nem hagyva magára.
Szépeket regélve éltünk egymás mellett,
remélve jobb jövőt, tisztelve emléket.  
A Nap virradata tovaűzte tőlem,
csak őszintén hiszem, hallat még felőlem.  
Neszei lényemnek tavaszi ébredés,-  
suttogó, halk szava ültet bennem Reményt.  
Ha körém fonódva, fölöttem lebegne,  
a Világ öröme, csókja enyém lenne.  
Nem vetődne árnyék, csak fény, susogó szavára,
szétszórnám, hinteném szegényre, árvára.  
Ölelő karomból, mosolyomba rejtve,
minden igaz lélekhez, szívhez általam elérne.
Minél többet szánnék, egy-egy fájó sebre,
annál nagyobb boldogság nyílna a szívembe.  
Hálát adok érte az én Teremtőmnek--,
hogy Csenddel ajándékozta magányos éltemet