Tekse József
Ősz van már
Szomorú álmokat sző
most az idő,
rozsdás őszi képek remegnek
a nyár utolsó könnyei peregnek,
mert az ég, most csendesen sírdogál.
Vele sírok én is, rozsdás gyöngyöket,
mikor vörösbe öltöznek a fák,
már nem takarják a fészket,
minek is takarnák, hisz kirepültek régen a fiókák.
….és szívem fészkéből is kirepült a szerelem,
sápadt emlékképeket hagyott csak nekem,
s mint süppedt avarban lábnyomát a szélnek,
úgy arcát a felhők között, hiába keresem.
Illata nem táncol már körbe, messze tűnt,
mosolya sem ragyog a tegnap képében,
csak sár van, minden hol zavaros tócsák,
mintha tükröt tartana sorsom elé a természet.
Ősz van már. Lejárt ideje a táncnak.
Kopott fotelben ülve kutatom az ablakon át,
a sötét felhők mögé bújt, csillagok nyomát,
hogy fényeik a magányba végre rám találjanak.
Pedig, nemrég még nyár volt,
színes virágszőnyegen lépdelt,
szivárvány lepkék szárnyain csillant,
azúr szeméből, fénygyöngyök potyogtak.
De vége van. Az elmúlás szele fut
a kopaszodó ágak között,
falevél teste porlad léptem alatt,
és gyászba borulnak a távoli hegyek.
Mégis, megyek, ha hív a természet,
hajnali dérbe mosom arcomat,
forrás vize oltja szomjamat,
kopár fák nyugalma őrzi álmomat.
Ősz van már. Talán, valami új csoda vár,
egy kései szerelem, miben a vágy lombja nem fakul,
csók tüze érleli majd gyümölcsét,
és a szívembe újra éled a nyár.
rozsdás őszi képek remegnek
a nyár utolsó könnyei peregnek,
mert az ég, most csendesen sírdogál.
Vele sírok én is, rozsdás gyöngyöket,
mikor vörösbe öltöznek a fák,
már nem takarják a fészket,
minek is takarnák, hisz kirepültek régen a fiókák.
….és szívem fészkéből is kirepült a szerelem,
sápadt emlékképeket hagyott csak nekem,
s mint süppedt avarban lábnyomát a szélnek,
úgy arcát a felhők között, hiába keresem.
Illata nem táncol már körbe, messze tűnt,
mosolya sem ragyog a tegnap képében,
csak sár van, minden hol zavaros tócsák,
mintha tükröt tartana sorsom elé a természet.
Ősz van már. Lejárt ideje a táncnak.
Kopott fotelben ülve kutatom az ablakon át,
a sötét felhők mögé bújt, csillagok nyomát,
hogy fényeik a magányba végre rám találjanak.
Pedig, nemrég még nyár volt,
színes virágszőnyegen lépdelt,
szivárvány lepkék szárnyain csillant,
azúr szeméből, fénygyöngyök potyogtak.
De vége van. Az elmúlás szele fut
a kopaszodó ágak között,
falevél teste porlad léptem alatt,
és gyászba borulnak a távoli hegyek.
Mégis, megyek, ha hív a természet,
hajnali dérbe mosom arcomat,
forrás vize oltja szomjamat,
kopár fák nyugalma őrzi álmomat.
Ősz van már. Talán, valami új csoda vár,
egy kései szerelem, miben a vágy lombja nem fakul,
csók tüze érleli majd gyümölcsét,
és a szívembe újra éled a nyár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése