Szomorúfűz
Bandukol a fény …
A régvolt fájdalom ma
egyre erősebben él. Síró gyerek vagyok, sajgó életemmel.
Fásult magányos -
tele kínokkal. Megalázottan, félve élem mindennapjaimat. Béklyóba kötve.
Gondjaimból újra és
újra felálltam, de most olyan kilátástalan minden. Olykor megsimogat még a Nap,
de erőtlenné lettem. Örömöm sem lelem, a szépet is egyre többször látom másnak.
Minden este én úgy
fekszem le, hogy mit hoz a holnap. Álmaim is elhagytak, sorsom
összekuszálódott. Néha még bandukol előttem a fény, de utamon már csak árnyak
kísérnek.
A pirkadat elhozza a
reményteli ébredést, hogy mi lesz, hogy fel tudok e kelni, hogy feltöltődhetek
e szeretettel. Imát mondok szeretteimért, és elgondolkodom azon,
hogy vajon értem van
e, ki imádkozik. Homályos, ködös, erőtlen napok vesznek karjukba.
Álmatlan,
fájdalmakkal teli éjszakák.
A hajnalhasadás
sokszor talál ébren, hogy a kínzó nappalok után
újabb estébe,
éjszakába lépve ékelje belém fájdalmas sorsomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése