Szabó Lőrinc - Őszi fák

Szabó Lőrinc

Őszi fák

Láttalak, lomb, mikor születtél,

fiatalon!

Mint kívül a gesztenyefák,

ép oly magas az ablakom:

az ablakot kék tavaszban

zöld újjongásod lengte be

s még ráncos volt midnen kis leveled,

mint az újszülöttek keze.

Ráncos vagy most is, gesztenyelomb,

ráncos megint,

mint bőr, vagy öreg papír zörögsz,

ha szél megráz odakint,

de ha fele kincsed lent röpül is

a földön ide-oda,

még beragyogsz az ablakomon,

gesztenyefáim aranya.

Beragyogsz: ha kisüt a nap,

ezer meg ezer kis kezed

egyenkint markolja a fát

és fölgyujtja a végső perceket:

gyönyörű vagy! S akármiylen

reménytelen,

ez a tékozló szépség, ez a dac

tetszik nekem.

Örökké kellene élni, de

ha nem lehet,

küzdj bátran és búcsúzz vigan:

így veszni szebb;

küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj

büszkén bele,-

arany voltál, szemét leszel,

szépség szemete.

Küzdj s tékozolj! Arany levél,

halál lepkéje, gyúlj ki, szállj!

Most ég el a nyár, és nem is

szomorú ez a szép halál.

Küzdj s tékozolj! Ne bánd, miylen sírt

ígér a szél s az út sara:

ragyogj, őszi lomb! - Bárcsak én is

így pusztulnék el valaha.