Balogh Bea - Ezüstös áhítat; - Utazás

Balogh Bea

Ezüstös áhítat

Szűz-fehér derengés szitál,
a múltba tűnt idő
tél-lelkű szánja ölén
dermedt gyöngyfüzér suttog.
Jégvirágos messzeségben,
fázó ködök fátyolából szőtt,
ódon mesékre emlékezik.
Északi szelek zimankó-sípján
fogant, csipke-virággal csókolt
zúzmara világunkra szenderül.
Távoli tájakon, angyali meghittségben
január-csengettyűk hangversenye hallik.
Hajdani, smaragdzöld ligetek álomképe
–mint télszimfónia -;
didergő akkordjaikon kísért,
s várják, hogy ismét pompázzon
az ezerszín palettájú kikelet.

*

Utazás

Csend ül a tájon, csak a lélek neszez,
dér-tollas hattyú siklik az alkony taván,
jégruhája rideg, óvja a valót, rejtve
előlünk egy fagy-szemcséibe zárt világ.
Választott útját egymagában rója,
bú-nedves sálát diadém ékíti,
ismeretlen tavaszt hoz szíve borúja,
gyöngyház Hold fénye hűlt arcát hevíti.
Csók-tiszta hegeit üveg-lényén hordja,
elrejtett fájdalmát meg nem fejti senki,
illó tükörképét az éj tűje horgolja,
galaxisok bársonya köd-burkában őrzi…